A Csalhó és a május

Adott egy hegy, két csudacsúccsal, egy impozáns vízeséssel, meglepően rendezett területtel. Adjunk hozzá napsütést, valamint egy tíz fős hancúrtársaságot - ezt jól keverjük össze, spékeljük meg fejenként 50 lejjel. Hagyjuk állni másfél napot és íme, kisült egy májusi röpke kirándulás a legendák földjén. Csalhó, tetőtől vízesésig.

Mivel az utóbbi napokban többször is kacsintott felém a Csalhó fehér sziklatömbje, egyértelmű volt, ott a helyem. Két pillantás között futott be a hír, hogy kirándulást terveznek oda a Csiky-kerti turizmusos egyetemisták,  és ők szóltak is,  nem mennék-e velük. Mentem hát.

Egy számomra ismeretlen úton robogtunk felfele Szabi kilencszemélyesével tízen, de oda se neki. A VW újra bebizonyította, hogy nem hiába Örsi fiam kedvenc autómárkája: Gyergyóbékástól a köves erdei úton addig vitt minket, a TransPORTER, hogy a kocsi leparkolásától számított egy órán belül már ott voltunk a Dochia menedékháznál. Holott, mikor elindultunk, esküdni mertem volna, hogy nem létezik olyan út, amelyen egy óra alatt el lehet érni az 1750 m-en lévő menedékházat. Hát, a kék sávon, egy jó sofőrrel, jó autóval bizony el lehet érni. Egyébként meg, ezen az úton a kis kirándulás lett volna úgy húsz km, 1225 m szintkülönbséggel. (A Csalhót még két másik úton is meg lehet közelíteni: Durauból és a Békási víztározó melletti Izvorul Muntelui településről, sőt lehet hogy még több úton is fel lehet oda menni, én csak ezeket ismerem- ez csak egy kis kitérő volt). 

A Dochiánál aztán rájöttünk, hogy erőst szerencsés időpontot választottunk a túránkhoz, mert rajtunk kívül csak egy hat fős díszes társaság tolongott az egyébként nagy menedékházban. A díszes társaság éppen egy csomag kártya bűvölésével volt elfoglalva - mi pedig pár perc pihenő után szembeállítottuk magunkat a Tókával és nyestük neki fel a hegyre. Éppen idejében érkeztünk meg ahhoz, hogy gyönyörű alkonyati napfényben cuccos csúcsfotót készíthessünk. Természetesen mindezt csak a jól megérdemelt csúcscsoki után. (A csúcspálesz ezúttal kimaradt). De mutatom a fotót:

Íme, a tízes csapat. (Hogy nem százas, az az esti órákban derült ki). A Tóka (Toaca 1900 m) csúcsán gyors látogatást tettünk az éppen szolgálatos meteósnál is, aki rendkívüli türelemmel kalauzolt végig minket a meteorológia rejtelmes útvesztőin. Miközben hosszú haja lobogott a szélben, ismertette velünk a hegyi meteóssá válás körülményeinek nehézségeit,  aztán megmutatta a kis lakosztályát, ahol kábeltévé és internet  állt a szakik  szórakoztató szolgálatában. Ákossal ketten erőst fontolóra vettük a dolgot, hogy ott kellene maradni a meteorológiai állomásnál: Ákosnak a szakma, nekem a szakember tetszett meg nagyon. A kedves emberünk itt a fotón éppen a napsugárzás mérő furcsaságait taglalja, miközben elárulja a titkot is, hogy szívesebben lett volna meteós a Kelemenben, mert az közelebb is van a szülővárosához (amit már elfelejtettem, hogy melyik is az), de egy osztálytársa lenyúlta előle a lehetőséget. Minden esetre most igen megörvendeztettük a fiút jelenlétünkkel, nehezen akart utunkra bocsájtani, és láttam rajta, hogy ha lenne rá mód, szívesen társulna az éjszakába nyúló vacsorázásunkhoz. Ami tényleg erőst jó hangulatban telt el: megsütöttük a sütnivalót, minnmegettét játszodtunk utána, majd szépen kerekedtek ki a vicces történetek, miközben villogó fogak kíséretében kisebb kuncogásokat is megejtettünk (értsd: kb. két km távolságból lehetett kuncogásnak hallani a fokozott jókedvünket kísérő hanghatásokat). Aztán mikor a parázsnak és a tüzes népdaloknak is búcsút intettünk, akkor következett a haddelhadd. Amolyan párnaháború formájában. Ennek a lezajllásáról sokat nem írhatok, elég az hozzá, hogy azt se tudtuk, ki kivel volt, csak hogy egy mindenki ellen és mindenki egy ellen. Aki bírta marta és aki nem az Márta, ezért találtam ki hamargyorsan a váltást, pantomím játékra.

Darabig ezzel is elvolt a társaság, de amikor a kolozsvári káposzta, az anorexiás törpepapagály és a Salomon cipőfűző után Péternek az ingyombingyomot kellett elmutogatnia, akkor kudarcba fulladt az összes próbálkozás.

 Ha a pantomím játékban nem is, de hegyre fel- és lemenetben verhetetlennek bizonyultunk. Persze mindenekelőtt egy jót kellett reggelizni ahhoz, hogy ez kiderüljön. Üzemanyagból nem volt hiány, akaraterővel és jókedvvel hasonló módon bővelkedtünk, úgyhogy a rövid reggeli s a hosszú kávé után már gurultunk is lefelé az ötszáz méter szinttel lejebb csobogó vízeséshez. Csak ereszkedtünk és ereszkedtünk és még mindig csak ereszkedtünk, néhol sziklák által szegélyezett, máshol szigorú fenyőkkel kirakott meredek ösvényen. Fél óra ereszkedés után a vízesés zaja még mindig nem csapott rá a fülcimpánkra, ami elég aggasztó jel lehet annak, aki először jár ezen az úton. A kiváltságosak viszont, akik ismerték a helyet, jól tudták, Duruitoarea eppe csak az utolsó minutumban fedi fel jelenlétét. Olyan filozófiai ritkaság ez, amit néha nekem is kedvem lenne követni, de eddig még nem jött össze. Mármint az, hogy a jelenlétem ilyen hirtelen kibukkanó legyen. Na de a vízesés hangjának erősödő morajlásával egyenes arányban akadt el a lélegzetünk -  a kiteljesedés bizsergése a két szintes csoda teljes panorámájának felfedésével egyidőben robbant.

A vízesés nem véletlenül kapta a zúgó, dübörgő nevet, és bár itt található a világ legszebb ebédlője (ami hamarosan látható lesz a Csalhó túra fotóalbumában is, itt az oldal jobb felén), szóval csendesnek egyáltalán nem mondható a hely. A több mint harminc méter magas zuhatag valamikor óriások fürdőhelyéül szolgálhatott, a két "emelet" közötti "kád" vize sose melegedik fel - kizárólag a hideg vizet kedvelő óriások lubickolhattak jókedvűen az impozáns zuhanyzóban. A locsipocsit mi kihagytuk, tekintettel a ránk váró hosszú útra. S meg amúgy sem vagyunk óriások. Bár lefelé jövet több alkalommal is nehéz szívvel gondoltunk arra a pillanatra, amikor hátat fordítva a vízesésnek, fel kell kapaszkodni a hegyre vagy ötszáz méter szintet, mégis, mikor a mászásra került a sor, örömmel tapasztaltuk, hogy csak úgy faljuk a métereket. Nem egészen másfél óra alatt csapatunk teljes létszámban toporgott a Nagy Aklos (Ocolasul Mare - 1907 m) csúcs felé vezető ösvény aljában. Aztán egy rövidnek nem mondható, de kiadós séta után, amely arasznyi vastag moharétegen vezetett fel egészen a hegy tetejébe, kora délután már a Nagy Aklósról szemléltük a világot. Csodaszép idő, kirándulásra termett társaság, szakadékokat szegélyező encián-csokrok, csúcscsoki-sorozatok, csúcspálinka és citromlé kortyolgatások színesítették a szürkének amúgy sem mondható délutánunkat. A panoráma, ami ott fogadott, mintha triplázta volna a gravitációt, így aztán egy hosszú órán keresztül mozdulni sem bírtunk. Egyre másra készítettük a panoráma fotókat. Ilyeneket, ni:

A legendák földjének hosszú szemlélése után felkerekedtünk és mielőtt még kiléptünk volna a rendkívüli esztétikai érzékkel megáldott természet rendezte sziklakertből, hát belefutottunk a nemzeti park egyik őrébe. Szó szerint. Ez azért volt kissé balhés ügy, mert igazából a Nagy Aklos teljes területe fokozottan védett, mivel itt olyan növények találhatóak meg, melyek országos szinten csak néhány helyen fordulnak elő. Mi ezt igen jól tudtuk, és nagyon figyeltünk minden lépésünkre, magashegyi expedíciókon nem lépnek annyira egymás nyomába a hegymászók, mint mi a mohák földjén. A park őre azonban meglepően emberséges volt, mi meg szépen sorjába bevallottunk neki mindent, a fokozottan védett terület fokozatos látogatásától kezdve a legutolsó korty pálinkáig. Aztán kifizettük a belépő jelképes három lej ötven banis értékét, ő mutatott nekünk a fényképező gépjén egy zergét, melyet reggel kapott lencsevégre, és igen pozitívan kezdtünk vélekedni a Csalhó Nemzeti Parkról. Folyamatos felügyelet, odafigyelés, felelősség, az őrök, hegyimentők közötti kapcsolattartás - mindez nagyon profi munkára vall, amit nem tudtunk nem észre venni. Ha úgy magamban végzek egy összehasonlítást, csak egy olyan aprót, a Csalhó Nemzeti Park és a Békás szoros - Nagyhagymás Nemzeti Park között, akkor bizony vannak észrevételeim. Nem mondom, hogy ez utóbbi felügyelői nem végzik rendesen a munkájukat, de a kiváló és rendkívüli szinten teljesített gondozásukat tökéletesíthetik azáltal, hogy egy-két apró cselt átvesznek a Csalhós szomszédtól (itt ugyanis egyetlen zergeösvényben sem találtunk direkt oda állított csapdát, míg a Kis-Cohárdon ez nem újdonság és erre kutyabizonyíték is van).

Mindent egybevetve, nem tudni, hogy a Csalhó lenyűgöző szépsége, vagy a rendszerető felügyelet tette velünk, de igen jó hangulatban töltöttünk el másfél napot, utazással együtt (amiért külön köszönet Szabinak!!!) potom ötven lejért. És ha sikerül megfogadni a lobogó hajú meteorológus fiú tanácsát, akkor ősszel is vissza fogunk térni a legendák világába, ahol minden hegy, sziklaidom valami igaz történetről, szerelmes pásztorról, csodaszép lányról, királyról és óriásról mesél.