Duatlon a Hagymások alatt

Submitted by marti on szo, 2009-05-16 23:10

Hogyan tölthet el valaki hat órát egy szombat délutánon Gyergyószentmiklós közelében?

Egyszer is, elmehet shoppingolni :D de ezt nem ajánlom, mondom, Gyergyóról van szó. Aztán, mondjuk elmehet kocsmázni. Na de méééégis, hat teljes órán keresztül? Nem jó, ezt sem ajánlom, nincs egy olyan kocsma, amelyiket épeszű ember bevállalná egy egész szombat délutánra. Akkor mondjuk, fimet nézhet, otthon, a tévé vagy számítógép előtt. Rontja a szemét, meg amúgy is, hat órás filmet megnézni, csak részletekben lehet. Nem ajánlom. Akkor, mondjuk bringára pattanhat és elkezdhet karikázni ott ki a négyes felé. S ha ez a röpke kis bringázás végül lovaglással koronázódik meg, akkor az szombati királyság. Igenis, ezt ajánlom! :)

Az egész úgy kezdődött, hogy a gyermekeim átmentek a barátjukhoz. És amikor a délután így kezdődik, akkor annak általában konkrét vége is van.

Lepasszoltam a két csávót és irány Kovácspéter. Azt gondoltam magamban, kitekerek én oda, ha addig élek is. Az egy dolog, hogy nem fog sikerülni megállás-leszállás nélkül, de kiváncsi voltam, hogy bírom a terepet. Előttem csattogó fogú fekete felhők, hátamnál villámló lila égbolt, ám felettem nyugalom. S bennem is. Amikor az ember hegyre megy, erdőre megy, akkor legyen benne nyugalom. Vagy vágy a nyugalom iránt. A négyesnél a tó mellett éppen egy suhanc bűvölte a csónakját, mellette a tóparti ház udvarán egyhangú ritmus üvöltötte világgá a monoton agyreszelőt - és nagyjából ezzel véget is értek a zavaró tényezők.

Egy darabig. Az első két-három kilométeren még nem emelkedik olyan hajjjdenagyonmeredeken az út, de aztán ahogy az utolsó házak is lemaradoznak, a hegy kezdi megmutatni magát. A patakon való átkelést tavaly óta híd segíti, nem kell már egyre-másra beleessek, mint hajdanán, mikor valami gonosz kövek minduntalan kitüremkedtek a patakból s direkt arra vártak, hogy elbotlasszanak, hogy kicsavarják a kezemből a kormányt s én nagyot huppanjak a vízbe. Most már vége a kövek komédiás játékának - legalábbis ami a pataki köveket illeti. De a híd után már jócskán felbukkannak az erdei úton is a sziklaméretű jószágok és folyamatosan azon vannak, hogy utamba kerüljenek. Mindehhez társul az is, hogy az út egyre meredekebb, én egyre jobban fáradok, a figyelemem is lankad, szóval szépen gyűlnek a tényezők, melyek elősegítik a kormánykicsavarási technikát. Felteszem magamban az "akarat-lemezt", ez néha bejön. S mivel ma éppen meghallgattam a rádióban, hogy Zsomborék hogy haladnak egyre feljebb a Cho Oyu csúcsa felé, így az akaratlemezem az ők hangjukon szólalt meg.

"Addig a kanyarig el kell érjek, ha nem, akkor soha többet nem indulhatok neki egy négyöthathétnyolcezres hegynek", mondja az akaratlemezem. Márpedig a hegymászás az hegymászás, az teljesen kizárt, hogy én bármi oknál fogva is ne induljak neki egy hegynek, ha akarok, tehát azt a kanyart el kell érni, ha fáradt vagyok, ha lankad a figyelemem, ha a terepbringázás technikája legalább olyan messze áll tőlem, mint a lótól a hátúszás, azt a kanyart úgyis el kell érni.

Elérem, két földönkúszó sziklaméretű követ megközölök ugyan, de elérem a kanyart és látom is a következő akaratpontot. "Ha nem tudok eljutni odáig, leszállás nélkül, akkor nem csókolhatom meg többet a szeretőmet", mondja az akarathang. Kicsit suttogva mondja és sántít is valamicskét a történet, mivel nincs is szeretőm. Oldalba bököm az akaratlemezem, mondjon inkább voltszeretőt, de a motiváció sajnos már nem az igazi, bekövetkezik az előre lepergetett forgatókonyv: figyelem lankad, szép nagy kő mosolyog, kormányt kicsavarja Márti kezéből s meg is van a baj, meg kell állni. Nincs több csók, ez van. De mivel ez egy olyan világ, legalábbis ez a szombat délután a hegyen az erdők között, olyan világ, ahol a törvényeket én hozom, így módosítok - amilyen hamar csak lehet. "Nem csókolhatom meg - az első adandó alkalommal. A másodiknál igen" - törvény megvitatva, elfogadva.

Mire idáig érek a gondolataimban, egy szép kis lankásabb részre léptetek fel, (értsd, nem nyolcvan fokos meredek, csak hatvan), szóval itt vissza lehet ülni a bringára. S vissza is kell, mert megígértem magamnak, hogy egy óra alatt, max tíz perc plusszal, kiérek a Nagyhagymás panoráma elé. Nincs már sok idő, nyomás tovább.

Emelkedő, kövek, csend, madárfütty, patakcsobogás - minden megvan a tökéletességhez. Azaz hogy majdnem minden, mert ha a Koránt vesszük figyelembe, akkor semmi sincs meg. A Korán szerint ugyanis Allahnak is csak két teremtése sikerült tökéletesre: a ló és a tavasz. És ez a kettő így, együtt .... -éppen megjelenik a szemem előtt. Alighogy felkínozom magam keserves tekerés árán a Kovácspéteri tisztásra, íme, három lovacska is ott forgolódik a májusi tavaszban. (A fotó, amit itt láttok, az régebbekcske készült, de úgy döntöttem, mégis megmutatom, mit is jelent a Nagy-Hagymás tövében a tökéletesség. Nem májusi esőben de áprilisi nagyonkorántavasszal).

Alighogy megpillantottam a lovakat, már nem volt visszaút. Hiába magyaráztam magamnak, hogy én valójában csak idáig akartam jönni. Már felvettem a lószagot s nem ismertem se embert se bánatot, menni kellett Csaba lovaihoz. Muszáj. Vannak dolgok, melyek muszáj szagúak s ez ilyen volt.

De hogy ne legyen unalmas a menetelés - tekerésem, hát hamar eldöntöttem, hogy járt utat a járatlanért én elhagyom biza. Ismertem az egyik utat, jól tudtam, ahol Csabatanyát kell megközelíteni, de nem tudtam a másikat, csak hallottam róla. Elhatároztam, most megtanulom. Tekerés, haladás, tovább, egyenest a Nagyhagymásnak - aztán kanyargott és kavargott az ösvény, a hangulatot továbbra is a dörgedelmes felhőkeret színesítette - a hangosító egyre jobban beleélte magát a próbába- míg aztán egyszer csak eltűnt a Nagyhagymás. A nemmjóját, mondok magamnak, de aztán feltűnt egy házikó, három mesterkedő ácsmesterrel, akik jóóól elirányítottak, s én vettettem fel a domboldalon, a bringát már tolva, ugyanis itt kitekerni, hogy az ember ül rendesen az ülésen, hát az hétpróbának is nyolc. Akkor még nem sejtettem, hogy a biciklim paramétereit a hátam-vállam is közelebbről megismeri.

De amint átkínlódtam magam egy ki nem nyitható fakapun, és, az utasítások szerint követtem a kerítést, egyszer csak egy olyan sűrű bozótos erdőbe kerültem, melyet maciként talán szeretnék, de még az sem biztos. Biciklisként viszont nem volt ínyemre a dolog s amint a helyzet, úgy a bringa is romlott, kénytelen voltam vállra venni. Így legalább nem tudok vállat vonni, ha valaki megkérdezi, hogy merre az arra. De hogy lett volna egy lélek is, aki feltegye nekem ezt a kérdést a sűrű erdő közepében, arra azért én is feltettem volna egy garast.

Kerítésen át, macierdőn fel, kerítésen ki - ilyen egyszerű volt ez a járatlan út, ami Csabához vezetett. (A kerítésen kimászós részt azért látni kellett volna, mutatványom bizonyára sok boldog percet okozott volna a városban szomorkodó emberkéknek). Végül is, otthonról számított két óra alatt megleltem álmaim tanyáját, minden út a Hipparionhoz vezet alapon - itt a nagy fotón, ha jól kémleltek, láthatjátok a házat. Mellette a többi a lovarda :)

S ha már ott voltam s ha már további lovasok is voltak ott, két álmos Csabafiak személyében, s ha már el is indultak a lovakat befogni s velük egy kört poroszkálni s ha már engem is hívtak, hát nem hagyhattam ki a nagy eseményt.

Így fejlődött ki szépen a bringázás és a lovaglás duatlonja.

Kantár, kötőfék, kötél, báránybőr a kézbe (hogy a báránybőr csak azért kellett, hogy legyen mivel a lovakat ijesztgetni, ez inkább le se írom, mert azt fogjátok hinni, hogy valami gonoszkodás folyt ott, pedig nem volt ez egyéb, csak természetes lókiképzés), s elindultunk lovat befogni. A számmal se megy ez könnyen, de Dalossal sem volt egyszerű a séma. A ménes megtalálása nem volt gond, villanypásztor őrzi őket. Dalos is hamar előjött, követte a kedves Dajkáját, aki egyébként rendkívül szép csodálatos bámulatosan gyönyörű csikót ellett pár hete. Dajka tovább lépegetett, Dalos ahogy meghallotta a kantár csörgését, hátracsapta a füleit s tegyed ott kifelé a dombon. Végül Csabi segített, miután már Konyikra és Lustapistára is kantár-kötőfék került. A nyergeléssel sok időt nem töltöttünk el, meg aztán a hevedereken sem kellett szorítani. Egyszerűen csak lóra kellett pattani és uzsgyi. De aki azt gondolja, hogy ez ilyen lazán ment, ahogy én ide leírtam, az téved. Nem kicsit. Dalos, amellett, hogy nagy, inkább óriási. Így aztán már az feladja a leckét, hogy valahogy rápenderüljek a hátára. Könnyebben megmásztam a Kilimandzsárót, mint Dalost, a hegyen nem fáradtam el ennyire, mint az emeletes lovon. Egyetlen taktika jöhet számításba: olyan helyre viszem, ahol ő árokba kerül, én meg a magaslatról valahogy rácsimpaszkodok. Aztán feljebb és egyre feljebb... ehhez szoktam:)

Innentől kezve, hogy rajta voltam, már egyéb gond nem volt. Semmi egyéb. Gyönyörű táj, minden oldalról kacsintgató hegycsúcsok, fenyőkkel szegélyezett ösvények, csillámló smaragd a fű helyén - habár lehet csak én láttam annak, a lovak elég jó étvággyal legelték, lehet, mégis csak fű volt. Minden egybevetve, arra a következtetésre jutottam, hogy bár egész nap irigykedtem Zsomborékra, hogy bezzeg ők Himalájában vannak, most mégis úgy éreztem, mit nekem a Türkiz Istennő, ha itt az élet alattam.

A tökéletesség, ami Allahnak sikerült ugyan, de most nekem hangolja életté magát. Ügettünk, vágtáztunk, forrásból ittunk, megint ügettünk, léptünk, csodálkoztunk, nevettünk, kerestük Tehénkét (aki mellesleg egy kutya), megint nevettünk, meredeken le és felmeneteben lapockára támaszkodva kikönnyítettünk, védtük a szemünket a visszacsapó fenyőágaktól - s még mindig csak két-három órája se voltunk úton. Beleszámítva a focipályás edzést, talán volt ennyi idő, amíg gyötörtük a magasztos kis hátsónkat a lógerinccel.

Lassanként a Nap elkezdte készülődését az esti partyhoz - ez a

Nagy-Hagymás

közelében abban mutatkozik meg, hogy vörös rúzsos szájával cuppanóst nyom a sziklák fehérjére. Nos, ez volt az az időpont, amikor egyértelmű lett: a lovaglásra szánt időnk lejárt, még ma haza kellett érni.

A drága pacikat kellőképpen elengedtük, találják meg társaikat. Ők meg, jó szokásukhoz híven, egyszer meghempergőztek a fűben, lesúrolták magukról a büdös emberszagot (méghogy a ló büdös, mondják egyesek, hehhh, kérdezzenek csak meg egy lovat).

Aztán én magára hagytam a Csabi-Saci párost és pattantam is fel a kétkerekűre, hadd fusson velem hazáig. A meredekekkel most már nem volt bajom, a lejtőkkel annál inkább. A sebességem lefelé sem volt sokkal gyorsabb, mint felfelé, a hegyre.

Mondjuk talán közrejátszott az is, hogy a bicikli sem szívesen gurul, amikor már szembe van állítva a várossal. Rendesen noszogatni kellett, hogy pörgesse fel magát, haza kell érni sötétedés előtt. (A valóság az, hogy a sebességes legurulástól veszettül félek.)

Útközben két terepjáróval, három terepmotorossal és egy szajkóval találkoztam.

Valamint megrendülve vettem tudomásul, hogy rendőrházak mellett a hetek óta felépített máglya még mindig nem kapott lángra. Talán boszorkányt várnak reá. Ha jól mediatizálják az esetet, talán bevállalom.

És mire a Nap átbökkent a hegyek mögötti túloldalra, már itthon is voltam

És hogy a nyeregnélküli lovaglás emlékei milyen intenzitással és mennyi ideig élnek majd bennem ily mélyen, arra éppen most gondolni sem merek.

Jut eszembe, ha kicsit visszalapozok a blogbejegyzések, fotóalbumok között, azt kell tapasztalnom, hogy bár vannak sziklamászós, barlangászós, bringás, kirándulásos írások-fotók, mégis magasan viszi a prímet a lovaglással kapcsolatos élménytár. - talán nem véletlenül. Ez csak egy megállapítás, ahogyan az is, hogy akinek fenntartásai vannak a lovaglással kapcsolatosan, azoknak is van itt élménytenger, szóval lehet itt bőven válogatni a kalandokban, nem feltétlenül korlátozódik minden a pacik köré. És a nyeregtelen lovaglást sem kötelező művelni, Csabának vannak nyergei, hagyományos ősi minta után készített fanyergek, és hagyományos angol nyergek is.

Aki nem ér ide tavaszig, az az Allahos tökéletesség két összetevőjéből egyet, a négylábút később is teljes pompájában megtalálhatja majd, Meggyes környékén akár közel harmincas példányszámban is. De Gyergyó vidéke amúgy nem szűkölködik a lovas programokban és lovász szakemberekben.