Bucsecs: "kő-celebek" nyomán szabadon

Őrülten jó Bucsecs túra

Hozzávalók: három személy, legalább öt térkép a Déli-Kárpátok hegyeiről, két merőkanál dilemma (az útirány eldöntésének nehezítése végett), személyenként 25-28 kilós hátizsák (merthogy mindenki a másik két személy számára is pakol kaját és adott esetben zoknit is), valamint egy „cseferés” menetrend. Ezeket aztán úgy tessék adagolni, hogy ne legyen benne csöppnyi harmónia, de még icurka-picurka szimmetria sem. Spontán dolgok tökéletessége, „hegyes” alázattal körítve – mindez két napba sűrítve – és megtörténik a csoda.

Négy órás zötykölődés az éjszaka kellős közepén, egymás- vállára-hajtós pihenés, humorral álcázott álommanó-hadjárat után Buşteni-ben szálltunk le a vonatról, még sötétben. Hátizsák a hátra és vettettük is neki az úton, a Caraiman kereszt felé. Jó iránytűnek bizonyult a nagy villogó kereszt, az írások szerint ezt 1926 és 1928 között állították fel az I. világháborúban meghalt román katonák emlékére, akik a magyarok és a németek ellen harcoltak Erdély elfoglalásáért. Maga a kereszt eléggé terebélyes egy darab, magassága 28 méter, szélessége 7 méter, 2291 méter tengerszint feletti magasságban található és 120 darab 500 wattos villanykörte mindennapos áldozatának eredménye, hogy a kolosszus jól látható éjszaka is.

„Iron-man” a Jepiloron
Még sötét volt, amikor elhaladtunk a Silva- szálló mellett, de mire elhagytuk az utolsó házakat, és elkezdtünk felfelé kapaszkodni a fenyőerdőben vezető ösvényen, már teljesen kivilágosodott. Miután kimásztunk úgy 1400-1500m magasságig és kezdett véget érni az erdő, egyre többet engedett látni magából a Jepilor völgy, szabadon gyönyörködhettünk a csodálatos sziklafalak látványában. A természet alkotta dekoráció, valamint a néha előbukkanó „zerge-statiszták” megbékéltettek a fáradtságos helyzetünkkel: a hegymászás felemelő hangulata kárpótolt minden fáradtságért és bár az út felvonóval is megtehető, mi eldöntöttük, legközelebb sem választanánk a magaslati élményt.
Legalább hat órát kaptattunk felfelé a kék kereszt jelzésen, megtéve 1326m szintkülönbséget a Caraiman menedékházig. A fennsíkra érve aztán jó másfél órás pihenőt, zabálással egybekötött szundizást iktattunk programba.

A beton-monstrumokat és a „kő- celebeket”, mint a Szfinxet és a Babelet, csak futólag érintettük, majd elégedetten nyugtáztuk, hogy a felvonóval érkezett nyakkendős- aktatáskás- zoknis- szandás úriemberek, valamint a freskó jellegű mázolással ellátott, retikülös, magas sarkú cipős úri hölgyek nem hajlandók száz-százötven méternél jobban eltávolodni a képeslapokról is jól ismert kőgombáktól. A Szfinx alatti forrásból vizet merítettünk, majd repesztettük is tovább, hogy mielőbb csendesebb részre érkezzünk.

A Babele-től az Omul menedékházig a legegyszerűbb, sárga vonal jelzésű ösvényt választottuk és kihagytuk a hősök keresztjének a meglátogatását a Caraiman tetején (most derül ki, hogy az előbbi kereszt-fotót a netről loptam :D ). Balra a Ialomiţa forrásvidékének völgye, jobbra a Prahova- völgye, illetve a Baiului-, és a Garbova-hegység alacsonyabb gerince képezte a díszletet, a fénypontot pedig a látóhatárt is uraló Moraru (Molnár)-gerinc alkotta. Az Omul- csúcs alatti menedékházat alig két órás kényelmes sétával értük el, és ugyanez a kényelem fogadott a menedékházban is. Két-, három- és sokágyas szobák, többféle leves és sör között lehetett válogatni, ami meg is kérdőjelezte a személyenkénti huszonöt kilós – hálózsákot, matracot és egy hadsereget is ellátó kajamennyiséget tartalmazó – zsákok létjogosultságát. Akinek tehát vastag a pénztálcája és inkább ad a kényelemre, az simán megjárhatja egy max. három kilós zsákkal az Omu- csúcsot (ebből min. egy kilót nyomjon a pénztárca súlya).

A nap további része a Bucsecs tetejének a közelebbről történő megismerésével, valamint tornászással, énekléssel és álomfejtéssel telt: a szokásos tornamutatványok, mint a hídba lehajlás,"mérlegtelenítés", valamint az elmaradhatatlanhegyi nótacsokorból álló produkciók után már csak egy vágyunk volt:

  aludni.

Ezt hiusította meg az a héberül társalgó kis csoport, melyiknek egyik hölgytagja éjszaka iszonyú gyorsbeszéddel „hilfe-zett”, vélhetően ők is átvergődték magukat a Babele- Szfinx környéki turistahadjárat előtt, és ezek az élmények tértek vissza éjszaka is, riogató formában.

A korai hajnal újra a csúcson talált: tollhegynyi vékony csíkokkal színezett felhők között döntöttük el, nem sietünk haza és szétnézünk még kicsit, mi a felhozatal ilyen Bucsecs –jellegű magaslatban. A reggeli kávé aztán nekilendített a hangulatnak és mire három óra lett, azon kaptunk magunkat, hogy az Omu- menedékháztól elérhető csúcsok java részét meglátogattuk.

Na persze marad még látnivaló a következő alkalomra is, erre azért következetesen odafigyelünk, bármilyen hegyről is legyen szó.

A hazafele úthoz természetesen más völgyet választottunk, és mivel (majdnem) minden út Busteni-be vezet, ezért este már ott csücsültünk a vonatállomáson, ugyanazon a helyen, ahol nem egészen két napja szálltunk le a vasparipáról. A különbség csak az a közel háromezer méter szintkülönbség és jó pár kilométer, amivel a lábunk lett gazdagabb. És mivel kiéhezett hadsereggel nem találkoztunk, így a kajánk nagy része is megmaradt, ezért aztán a következő hétvégék sem telhettek el hegyi látogatás nélkül. Egyezségünk, miszerint ezután mindenki saját magának csomagol élelmet, még nem öltött valós ábrázolást, bár némi reményt nyújt arra, hogy a télire betervezett Kelemen- túrára nem viszünk el fejenként három kiló almát, két kiló citromot, és egy regimentet is kiszolgáló pityókás kenyeret. Ha mégsem tanultunk volna az esetből (ami egyébként már legalább a negyvenharmadik a sorban), akkor S.O.S. jelzéssel üzenek az első öt olyan természetbarátnak, aki megadja a telefonszámát. Vendégeink lesznek a Kelemen-havasok Nagy-Köves csúcsán egy szalonnás-hagymás ünnepi vacsorára!